Amikor valaki először utazik Törökországba, azon belül Isztambulba, mintha ismeretlen bolygón készülne landolni. Jómagam még egyik utam előkészületei során sem találkoztam ennyi egymásnak ellentmondó információval, bejegyzéssel.
Az egyik oldal igyekszik bűnözők paradicsomának ábrázolni a térséget, ahol a női utazókat rendszeres zaklatás éri, ha ki nem rabolják ugyan. De a szállodában sem lehet emberi módon kipihenni a fáradalmakat, ugyanis az hemzseg a bogaraktól. Az ország és a város rajongói viszont állítják: ez már Európa! Nem volt más választás: nekünk magunknak kellett utat vágni az információk dzsungelében, és kialakítani saját nézőpontunkat.
Utazásunk időpontjában még nem repülte a két „klasszikus” fapados légitársaság a Budapest – Isztambul utat. (2023. májusában a WizzAir járatot indított ebben a viszonylatban.) Így hát a lastminute.com segítségét kértük, mely ki is adott olyan, Bécsből induló járatot, melynek segítségével hárman hatvanezer forintot spóroltunk a budapesti induláshoz képest (a buszutat is beleszámolva).
Választásunk a Flix buszra esett, de nem azért, mert a járatinformációk közt ott szerepelt a „már csak öt hely foglalható" kiírás – a helyek kijelölésénél kiderült, hogy mi voltunk az „első fecskék". Legalábbis Budapestről, mert a busz Romániából érkezett a Népligethez. Talán ezért is hozták negyven perccel előbbre az anélkül is hajnali indulást.
A busz Bécsben Erdberg végállomáson „landolt". Bőven volt időnk kiérni a reptérre, de a csomagmegőrző automatán „out of order" (nem működik) felirat díszelgett, így bőröndöt magunk után húzva léptünk be a Stephankirche gótikus csarnokába. „Mini városnézésünk" ezután az Anker-órát érintette. Sajnos bábjátéka ezúttal nem működött, de a mellette magasodó szökőkúttal így is impozáns látványt nyújtott.
A vonatközlekedést kisebb káosz jellemezte. A CAT nevű, reptéri gyorsvonatra nem volt érvényes a hagyományos vasúti jegy. A vonatjegy automata óra 27-es közlése helyett óra 19-kor érkezett a Vienna Airportot is érintő vonat, és már indult is. Szerencsére velünk, mert egy nálunk tájékozottabb spanyol csoport útbaigazított minket.
A bécsi repülőtér valójában Schwechatban található. Van ilyen nevű állomása a vonatnak, de a légi kikötő még kettővel tovább található. Szemfülesnek kell lenni! Azután már ott bolyonghattunk az óriási repülőtér folyósóin, csarnokain át, de szerencsére rászántuk az időt.
A török fapados Pegazus egy órával az indulás előtt megkezdte az utasok beengedését. Egyébként semmi extra; nagyrészt kedves személyzet, távol a Türkish Airlines luxusától, de a célig elszállítottak minket, és csak ez számított. Mondják, a keletibb légitársaságok kevésbé adnak az utaskényelemre. Nos, néhányszor rázkódott-remegett a géptörzs, de én a szokásos módon a stewardess-szek viselkedését figyeltem ilyenkor. Ők pedig nyugodtan pakolták a szendvicseket, így én is hasonlóan nyugodt maradtam.
Uszkve két óra elteltével megláthattuk a Márvány-tenger víztükrét, és landoltunk az ázsiai oldalon terpeszkedő Sabiha Gökcen repülőtéren (mely Isztambul három nemzetközi repülőtere közül az egyik).
Viszonylag szigorú kiléptetés után, a város egét még mindig nem látva, az itteni „négyes metró" felé vettük utunkat. (Mert itt a „vakond-expressz" kijön ugye a reptérig.)
Egy automatából – némi kínlódás árán – megvettük az un. Istanbulkartot, és töltöttünk rá némi lírát. Ezt a QR-kódos plasztik kártyát a metró bejáratánál kellett lecsipogni, és akkor nyíltak szét a kapuk. (Utólag jöttünk rá, hogy együtt tartó csoportoknak elég egy ilyen, ha szép sorban „csipogunk" és belépünk.) A belépőkapu előtti képernyő mindig egyenleget mutat a rendelkezésre álló összegről. Egy metrójegy nagyjából 10 török lírába került. Ezt a helyi pénzt 20-25-ös szorzóval forintosítottuk. Az Istanbulkartot később a Nagy Bazárban WC-re is lecsipoghattuk (igaz, több ilyen helyet nem találtunk). Sőt, ahogy egy plakáton megfigyelhettük, valahol vásárlásra is felhasználható.
A „négyesről" az úgynevezett Marmarayra szálltunk. Ez nem csak a Boszporusz alatt áthaladó alagút neve (mely 58 méter mélységével a világ legmélyebben futó víz alatti alagútja), hanem a mi HÉV-ünkkel rokon szerelvényt is így hívják. Itt már kétszer annyit csipogtak le a „kartról", de hát egyszer élünk!
Más tömegközlekedési eszközt nem próbáltunk, hiszen bárhol végződött városnéző túránk, mindig valahogy ötszáz méteren belül volt valamelyik föld alatt futó vasúti pálya, és egy átszállással, vagy anélkül „hazajuthattunk". A vonatok szinte „egymásba értek" csúcsidőn kívül is, hogy az elfáradt vándornak mindig jusson ülőhely.
Az állomások sokszor egyformák. Inkább praktikusak mint esztétikusak. Azonban a Yenikapi állomás aluljárója már szinte előleget ad a mecsetekből. Innen pár perc gyaloglás után elértük négy éjszakára szóló lakhelyünket.
A Grand Ons Hotel rendelkezett ugyan kisebb hiányosságokkal, de ezeket az apróságokat nem emelhetem ki a pozitívumok rovására. Kiemelném inkább a tisztaságot – egyetlen bogarat sem láttunk. A szoba postosan ugyanúgy nézett ki, mint a reklámfotókon!
A svédasztalos, európai reggelit úgy fogyaszthattuk el legalább tíz féle étel közül válogatva, hogy közben a Márvány-tengeren araszoló, óriási hajókat számlálhattuk.
Mindez 324 euróért egy háromágyas szobában, négy éjszakán át.
A személyzet kedves, udvarias. Egy kurd (származású) srác mutatta meg a szobánkat, de mire előkészítettem pénztárcámat, távozott. Nem haragudhatott a „baksis" elmaradásáért, mert valahányszor lementem a recepcióhoz, teával kínált (a barátság kifejezése itt), és ötletekkel látott el minket a városnézést illetőleg.
Az első (csonka) napon egy kis környékbeli lődörgéshez, no meg vacsorázni maradt erőnk. Utóbbira egy mellékutcáról nyíló, családi étkezdében került sor. Ahova még benéztünk a négy nap során, általában csirke-, és bárány ételeket kínáltak. Sertés ugye sértés, de a tengerközelség dacára halételhez sem igen jutottunk.
Egy ottani leves-főétel-ital-desszert kombó áráért nálunk maximum egy tál kínai étel dukál (nem szólva az ingyen teázásról, ha szimpatikusak vagyunk). Természetesen a frekventáltabb részeken itt is más az árfekvés. Mi valahol a „belváros külvárosában" szálltunk meg, a Fatih nevű kerületben.
Isztambul online egyszerű, gyors, biztonságos foglalás >> repjegy * szállás * bérautó
Első isztambuli sétánk igencsak a késő éjszakába nyúlt. Tehettük, mert közel sem tűnt olyan szörnyűnek a közbiztonság, mint amiről a vészmadarak vijjogtak. Tudnék felsorolni néhány európai várost, ahol ugyanebben az időpontban inkább szállodánkba húzódtunk volna.
Másnapi túránk az ázsiai részre vezetett. Ugye, Isztambul az egyetlen város a világon, mely két földrészen fekszik. Őszintén szólva nem érzékeltük különösebben, hogy na most egy másik kontinensen vagyunk. Talán itt még több volt a mecset, mint az Európát Ázsiától elvágó Boszporusz tengerszoros ellenkező partján.
Tudni kell, hogy az Oszmán (Török) Birodalom XV. századi térnyerése után itt „mindenki" mecsetet építtetett. Főleg, ha elég gazdag volt. Mintegy adományként a városnak és hithű polgárainak, illetve saját memento gyanánt.
Elsőként az általunk jól ismert Szulejmán szultán lánya, Mihrimah által építtetett dzsámit tekintettük meg. (Dzsáminak hívjuk a nagyobb mecseteket.) A bejáratnál cipőinket egy erre a célra rendszeresített szekrénybe kellett helyeznünk, de nem volt gond, hiszen a templom kőpadlóját szőnyegek borították. A hölgyek csak eltakart hajjal léphettek be. Kendőt akár kölcsönözni is lehetett, de a későbbiekben jobbnak láttunk vásárolni ilyet.
A dzsámik kívül-belül még inkább hasonlítanak egymásra, mint a katolikus templomok. Félkupolák támogatják meg a központi kupolát. A mekkai szent zarándokhely, egyúttal az imádság helyes irányát jelző fülke is kötelező elem.
Kordonnal választották le a turisták által látogatható területet az imádkozók helyétől. Utóbbiak nem voltak túl sokan, ami meglepő, hiszen ramadán időszakában érkeztünk.
Más szempontból sem látszott ez a városban. Úgy tűnik, a helyiek többsége felvette a lazább európai életformát. Jobban mondva valamiféle kevert kultúra alakult ki; a hölgyek döntő többsége nem takarta arcát, de mégis diszkrétebb viseletet hordott, mint többen a nyugatabbról érkezett látogatók közül.
Az éttermek, boltok, látványosságok ugyanúgy nyitva tartottak, mint bármely hétköznapon, és sötétedés után sem kellett attól tartani, hogy a vendéglátóhelyeket lerohanják a napközben böjtölő helyiek.
Találkoztunk olyan, funkcióját vesztett mecset-épülettel, amely bankként vagy kiállítóhelyként működött. Utóbbi helyen madárodú (!) kiállításba botlottunk – ilyet se láttunk még!
Az ázsiai nap után az európai városrészen kalandoztunk. Szerencséje a látogatónak, hogy a nevezetességek szinte mind „egy csomóban” vannak Isztambulban. Nekünk külön jó, hogy szűk két kilométeres gyaloglással elértük az elsőket szállodánktól.
Magyar történelem órával indítottunk: Szokoli Pasa Mecsetjét vettük célba először. Ez a szerb területen, Szokolicsként született híresség volt az, aki – még bégként – vereséget szenvedett tőlünk Eger vára alatt, majd tizennégy év múlva, mint nagyvezír, elfoglalta Szigetvárt. (Az ő ötlete és parancsa volt Szulejmán halálának eltitkolása a török sereg előtt.)
Kerestük az Antique Hippodromet, a római Colosseum mását, még rá nem jöttünk, hogy benne állunk! Mármint abban, ami maradt belőle. Kárpótolt minket a három egymásba gabalyodott kígyótestet formázó antik görög szobor, és az Egyiptomból ideszállított obeliszk.
Ezután egy másik oszlopot vettünk szemügyre, Constantinusét, mely a maga 330-as építési évével a város legrégebbi építménye. Majdnem hatszáz évvel idősebb, mint hazánk! Mellette II. Mahmut szultán mauzóleuma kapott helyet, az azt övező temetővel. Érdekes szembesülni az iszlám síremlékekkel és a különös, sátorra hajazó koporsók hadával!
Ismét egy mecsetbe „botlottunk”. Nem volt nehéz, hiszen van belőlük vagy háromezer Törökország legnagyobb metropoliszában. Rüstem Pasa Mecsetje azonban egyike a legcsodálatosabbaknak! Ez a jeles államférfi nem volt más, mint Szulejmán szultán veje. Mivel apósa túlélte Rüstem pasát, kénytelen volt ő befejeztetni e csodálatos művét.
Nehogy azt higgyük, hogy Isztambul szinte csak Szulejmánról szól! Mindenkinél több nyomot hagyott maga után Sinan építész, aki a XVI. századi csodák nagy részét tervezte. Amit nem, azt valamelyik tanítványa hozta tető alá. Sok időt adott neki Allah életművének létrehozására, hiszen majdnem száz évet élt meg aktívan!
A mecsettől srégen az Isztambuli Egyetem impozáns kapuja magasodott. A köztük lévő téren egy ramadánra figyelmet felhívó transzparens alatt színpad terpeszkedett. Ott jártunkkor vidám gyerekdalok harsogtak a hangszórókból, amire a kicsik ugrabugráltak. Vele szemben bódésor, mindenféle földi jóval – hiszen a keresztyén turistákra nem vonatkozik a böjt. Múlóban a tradíciók szigora!
Mi azonban egy ennél nagyobb, háromezer (!) üzletből és hatvanhat (!) utcából álló bazársorra voltunk kíváncsiak, melyet összességében úgy hívnak: Nagy Bazár! A világ legnagyobb ilyen jellegű épülete, melynek hangulatába éppen hogy belekóstoltunk. Magyarként szokatlan az árusok (és segítőik) agilitása. Egy török atyafi például vagy háromszor megtalált minket, hogy egy jó boltot ajánljon, ami „csak tíz méterre van”. Amikor kötélnek álltunk („hagyd magad, annál előbb szabadulsz” elv alapján), kiderült, hogy az bizony sokszor tíz méter. (Nyilván jutalmat kapott a bevitt potenciális vásárlókért. Szerencsére a bentiek már nem voltak ilyen erőszakosak, és némi nézelődés után ki tudtunk slisszolni.)
Másik boltban egy tetszetős bizsura alkudtam. Sikerélménynek éltem meg, hogy a kétszáz lírás irányárat százötvenre mérsékeltem. A jó érzés addig tartott, még később utána nem számoltam: három-négyezer forintnyi összeget adtam egy Mester utcai kínai boltban harmad annyit taksáló bizsuért.
A Grand Bazar cifra palotája után az Egyiptomi Bazárt vettük célba, irdatlan tömegen keresztül. Valóságos emberpatakok keresztezték egymást, mégis feltűnt egyfajta rendezettség, nem tapostak a másikra.
Hasonló rendszertelen rendszert figyelhettünk meg a közúton is. Dudakórus, azonban nem annak jeleként, hogy hú, de ideges vagyok, hanem, hogy jövök…nem baj, ha ott a zebra! De a gyalogosok is ahol lehet, viszonozzák ezt; át a piroson, keresztbe az úton az autók orra előtt.
Mi is igazi isztambuliként közelítettük meg a Galata-hidat, mivel jellemző a városra, hogy a gyalogosátkelők ritkán vannak, lámpáik meg még ritkábban zöldek.
Ennek a hídnak az „élete” mintha egy török szappanoperából lenne kiollózva. Eredetileg Leonardo Da Vincivel terveztette a szultán, akinek a terv nem nyerte el magas tetszését, ezért Michelangelohoz fordult, ő meg visszautasította. Így hát a Galata-híd évszázadokon át pontonhídként illetve fahíd gyanánt teljesített szolgálatot. Utóbbi formájában végül leégett, így az 1992-ben épült mai a modern építészet remeke.
Az Aranyszarv-öblön így átkelve a Galata-tornyot vettük célba, mely – dacára annak, hogy világító toronynak épült – több, mint másfél kilométeres, meredek sétára volt a parttól. A hatvanhat méter magas építményre a jegyet a mellette parkoló piros villamosból árulták. Sajnos itt is annak a sztereotípiának rabjaként, hogy a turisták módos emberek (ha idáig eljöttek). Háromszázötven török lírát kértek a belépésért, ami testvérek között is nyolcezer forintnál többet ér (e cikk írásának időpontjában).
A másnap délelőttöt a Theodosius római császár által épített 1600 éves (!) ciszternánál indítottuk. Szintén háromszázötven lírát kóstált a belépés, amiért egy körülnézést, és két pazar fényfestés-showt kaptunk. A víztározó helyszíne a Da Vinci-kódInferno című részének zárójelenetéből lehetett ismerős.
Az Aya Sophiába – mint ahogy itt minden templomba – viszont ingyenes volt a belépés. Ez az elképesztő építmény a bizánci korban épült rá egy másik görög-keleti templomra, melyet mára víz árasztott el, s oszlopai között kutató búvárok úszkálnak. Az „aya” bensője csodálatos keveredése a keresztény és az iszlám kultúrának – hiszen az épület ma már mecsetként szolgál. Az előtérben Mária mosolyog ránk kisded Jézussal ölében, odabent muszlim emberek hajlonganak a szőnyegeken. A puha borítás egy helyütt fel lett szedve: itt található körkörös formában a „világ köldöke”; az a pont, ahol a bizánci császárokat koronázták. Az egyik császárnak éppen a mi Piroskánk, azaz Szent László királyunk lánya lett a felesége. Az őt ábrázoló freskó „természetesen” elzárt területen volt. Tehát hoztuk szokott formánkat; legutóbb Prágában jártunk hasonlóan Szent Istvánunk kardjával. Az izzadó oszlopot –mely a hajszálcsövesség elve alapján felszívott felszín alatti víz miatt verejtékezik – is távolról csodálhattuk meg, köszönhetően, hogy az elmúlt évszázadokban kopottá fogdosták állítólagos kívánságteljesítő mivolta miatt.
A Kék Mecset (lánykori nevén: Ahmed Szultán Dzsámija) sem mutathatta teljes önvalóját – éppen rekonstrukció folyt. Kívülről megszámlálhattuk, hogy valóban hat minaretje (tornya) van. Ebből volt ugyanis a korabeli botrány: micsoda szerénytelenség a szultán részéről, hogy hat „ceruzát” építtet, mint amennyivel a mekkai dzsámi is rendelkezik. A probléma megoldása egyszerűnek bizonyult: Ahmed pénzt küldött Mekkába egy hetedik torony építésére. Mielőtt azt hinnénk, a pénzeszsák feneketlen volt, nos, a híres kék csempék egy része mostanra megkopott, mert költségvetési hiány miatt gyengébb minőségű anyaggal dolgoztak ott már, mint az építkezés elején.
Az épület belső tere helyett viszont meglátogathattuk az oldalához csatolt mauzóleumot, ahol maga az építtető alussza örök álmát, és mely jellegében nem volt más, mint a fentebb említett Mahmut nyughely. Igaz, még díszesebb volt az építmény, az uralkodó családban elhalálozott kisgyermekek díszes koporsóinak látványa pedig egyenesen szívszorítónak bizonyult.
Az „aya” és a gigászi mecset közti teret gyönyörű park tölti ki. Mellette a betonon tekintélyes testű kóbor kutyák sütkéreznek, élvezve minden simogatást, mely a turistáktól bőségesen jár nekik. Igen, szép számú kóbor négylábú sereg járja Isztambul utcáit, de látható, hogy etetve vannak (környező éttermek által valószínűleg), a mecsetek mellet gyakran macskaházak díszlenek. Sőt, a kutyák fülén lifegő jelölés arról tanúskodik, hogy nyilván vannak tartva (talán ivartalanítják is őket?).
Az Aya Sophia mellett található a Topkapi palota, a helyi „Budai Vár” bejárata. Ahova, azt hittem, csak úgy be lehet sétálni, azután onnan lehet betérni múzeumokba, szerájba (!), ha kedvünk szottyan. Sajnos már a beléptetés is komolyabb volt, ráadásul délután négyig tartott mindössze. Nekünk pedig Boszporusz – Aranyszarv-öböl hajótúránk volt lefoglalva.
A találkozó helyéül egy újságos bódét jelöltek meg a Hagia (Aya) Sophia közelében, a víztől viszont messze. Gondoltuk, ha már olyan nagy névnél foglaltunk, mint a booking.com, csak nem lesz kész átverés show. Nem is lett, mert a helyszínen megjelent egy török ember sárga esernyővel, és ő vezette az időközben felduzzadt csapatot az öbölhöz. Nekünk csak a színes esernyőt kellett figyelnünk, mellyel helyenként a forgalmat is megállította nekünk.
A gyalogtúra egy jókora hajóhoz vezetett, ahogy azt reméltük. Már csak az alsó, zárt fedélzeti részen volt hely, de a személyzet arra biztatott bennünket, hogy székeinket vigyük ki a hajó tatjához, és élvezzük a jó időt.
Két órás utat kaptunk picit kevesebb, mint tíz euróért (per fő). Ez a ránk váró látványért barátinak bizonyult. Így, utunk vége felé mintegy esszenciát kaptunk a már megélt csodákból.
Sőt... mikor a jobb oldalon utazó népek egy emberként felhördültek, valamiféle hajókatasztrófa látványára számítva fordultunk a mutogatással jelzett irányba. Hála Allahnak, sokkal barátságosabb élményben részesültünk: a hajót egy delfincsorda követte be.
Nem számítva az utolsó itteni éjszakánkat követő reptéri utat, ezzel a csodával búcsúzott tőlünk Isztambul. Csalódásunk előjele mindenképp pozitív volt! Tökéletes utazás nincs. Ami most kimaradt-elmaradt, az inkább arra ösztökél, hogy jöjjünk még ide, beszínezni ezeket a fehér foltokat.
Ja, és az Istanbulkarton is maradt pár Marmarai-úthoz elegendő töltés - ezt is el kéne használni!
Isztambul egyszerű, gyors, biztonságos foglalás >> repjegy * szállás * bérautó
Szerző&fotók: Villax Richárd
