Nem tegnap volt, hogy utoljára kokettáltam az úti beszámoló műfajával. De most újra eljött ennek ideje. Leginkább azért, mert soha ennyi segítséget nem kaptam út megszervezéséhez, mint idén (2025) húsvéti római kirándulásunkhoz. Ezt pedig, ha már önzetlenül kaptam Rómában járt családtagtól, kollégáktól, sőt, facebook csoporttól, illik hasonlóan önzetlenül tovább adni, kiegészítve saját tapasztalatokkal.
A Rómához közel eső Fiumicino repülőtéren mindjárt egy jól eső megtapasztalásban volt részem: egy (párom szerint) Leslie Nielsenre hasonlító „bácsi” várt minket, papírral a kezében, melyre az én nevem volt nyomtatva. Jó sokat utaztam már, de ilyen fogadtatást még nem kaptam. Ugyanis transzfert nem szoktam igénybe venni, vegyülős típus vagyok, de most a 8 főre kirótt 65 euró csábítóbbnak tűnt, mint egy (egyelőre) idegen város közlekedésével kísérletezni.
Útközben kiválóan elcsevegtem sofőrünkkel, annál is inkább, mert angolunk kb egy szinten volt. A továbbiakban is örültem, hogy az átlag olasznak nem erőssége e világnyelv ismerete, így én sem éreztem annyira rosszul magam angol beszédnek csúfolt makogásom miatt. Az olaszokat saját anyanyelvükön is könnyű megérteni, olyan kifejezően gesztikulálnak.
A szállásunk igazán pazarnak bizonyult (La Piazzetta di Roma) egy itáliai hangulatú apartmanban, és mindez 50 euróra jött ki per koponya éjszakánként. (Szobánként száz euro/éj). Ez errefelé kiváló ár érték aránynak számít.
Az infrastruktúra sem lett volna rossz, ha Róma buszai megbízhatóan járnának, de legtöbbször inkább a negyedórás gyaloglást választottuk az „A” jelű metróvonalig. Az állomás előtti automatákból egyszerűen megvásárolhatóak a különféle jegytípusok.
A „vakondexpressz” megbízhatóan közlekedett, csak a helyi „közlekedéskultúrát” kellett megszokni.
Az útvonaltervező javaslata szerint a Viale Vaticano nevű (még Róma területén futó) út felől támadtuk be a világ legkisebb államát (Vatikánt). Innen nyílt az a komplexum, amit egyszerűen csak Vatikáni Múzeumok néven illetnek.
A leghatározottabb tanács, amit Rómával kapcsolatban kaptam, hogy mindenhova vegyük meg (online) előre a jegyeket. Így is megrökönyödtünk a sor láttán, ahova a „sárga” ember irányított minket, miután megszemlélte a kinyomtatott papíron virító 13 órás időpontot. Az emberkígyó hosszához képest viszonylag hamar bejutottunk, majd átestünk egy nem túl szigorú biztonsági vizsgálaton.
A világ három leglátogatottabb múzeumának egyike mindjárt egy gazdag egyiptomi kiállítást tárt elénk. Kicsit betömörült a nép, de egy-két perc várakozás után bármelyik kiállítási tárgy elé odafértünk.
Már itt cáfolatot kapott legnagyobb félelmünk, miszerint Húsvétkor, pláne Szent Évben akkora tömeg fogad majd minket az olasz fővárosban, hogy kirándulásunk élvezhetetlenné válik. Az évezred hazugsága volna, ha kevés számú emberről írnék, azonban a sok turista nagy területen, rengeteg látnivaló között oszlik meg adott időben.
Görög vázák sokasága mellett vergődött át (hajnali gépindulás miatt) kevés alvástól csüggedt társaságunk, hogy elérjük a célt, amiért jöttünk. Bízatásul helyenként ki volt nyilazva: Chapel Sistine, azaz Sixtus-kápolna. A múzeum részét képező építmény megcsodálását nem kapod ingyen: előtte végig kell járni talán az összes kiállítást, mintha csak egy világsztár koncertjén lennénk, aki a ráadásra tartogatja legjelentősebb slágerét.
Kicsit felélénkített minket a térképszoba. Ahogy a név is utal rá, bolygónk különféle vidékeit ismerhettük itt meg - ahogy elődeink ábrázolták azokat több évszázaddal ezelőtt.
Amikor felbukkant a pápai magánkápolna bejárata, néhányan előttünk hangos tetszésnyilvánításban törtek ki, mi csak magunkban örültünk. Gyorsan bejutottunk, bár ott bent leülni és gyönyörködni esélyünk sem volt. Egy őr jó pásztor módjára terelte a népet, javasolva, hogy álljunk be a terem közepére, ott nem zavarjuk a forgalmat.
Feltekintve részeseivé váltunk utunk első csodájának, a világ második legismertebb festészeti alkotásának. Láttuk már füzetborítón, sőt, telefonreklámban, de a maga valójában még soha! Csaknem fél évezred elteltével is „sláger” Ádám teremtése.
A vatikáni udvar összeesküdött a különc természetű szobrász, Michelangelo ellen, szándékosan olyan feladatot adva neki, melybe belebukik. Ő azonban komolyan vette a megbízást, és minden előzetes tapasztalat híján is megfestette a világ legkiterjedtebb mennyezet freskóját, melynek – más bibliai jelenet mellett – központi eleme az immár popkultúra részét képező alkotás.
A falon pedig már az öreg Michelangelo Utolsó ítélete díszlett, mely annyira búskomorra sikerült, hogy a pápa csaknem megvonta emiatt a szobrász-festő nyugdíját, aki a freskón megosztotta velünk saját portréját – Szent Bertalan lenyúzott bőrén.
Végül a szintén ikonikus (lépcsőfokokat alig tartalmazó) csigalépcső vezetett ki minket a múzeumból, hogy azután a világ leghíresebb szökőkútja felé fordítsuk nem létező szekerünk rúdját.
Átsuhantunk a Tevere fölött a máshol mélyvezetésű pályán közlekedő metró vonattal, mint hogy a látványosságok túlnyomó része a folyó bal partján kapott helyet.
Szerencsére így késő délután sem csodálták túl sokan a Trevi-kutat. Igaz, a legalsó része valamiért le volt zárva. A látvány pazarnak bizonyult így is, mert hamar odafértünk a korláthoz. Bal váll feletti pénzhajígálással ilyen távolságból nem kísérleteztünk. A magam részéről abban hiszek, hogy leginkább rajtam áll, visszatérek-e még Rómába. De aki babonás, kiválaszthatja a megfelelő opciót. Két darab pénz behajítása házasságot, de három már válást jelent. Ha az építmény jobbján csordogáló kis mellékkútból iszunk (de nem iszunk, mert oda se férünk), sértetlenséget kapunk az eljövendő csatába, bónuszként örök szerelmet nyerünk.
Később jutott eszembe, hogy a város szegényeiért lehetett volna próbálkozni egy pénzhajító mutatvánnyal, ugyanis a kútból hetente összeszedett érméket őrájuk költi a Katolikus Karitasz.
Megvallom, nem értettem, a Trevit miért jellemzik barokk szökőkútként. A stílusirányzatról nekem sárga templomok jutnak eszembe, belsőjükben túlzásba hajló díszítéssel, kövér angyalkákkal, táncmozdulatot lejtő szentek szobraival. Utána olvasva azonban kiderült: az itáliai barokk szoros kapcsolatban áll az antik művészetekkel – hogyan is lehetne másként ezen a vidéken?
Ezért lehet, hogy a kút szoborkompozíciójának központi figurája Oceanus, aki mellett két oldalról egy-egy triton (hal-ember istenség) pózol. Ha ezek a derék lények kürtjükbe fújnak, a tenger tajtékozni kezd, vagy ha éppen tombol, elcsendesül. Ezt jelképezi mellettük a szilaj, illetve a békés lovacska. Hiába no, az olasz tengeri nép!
A csoportosulás felett dombormű meséli el a (szökő)kutat tápláló forrás megtalálásának történetét. Hihetetlen, hogy ma is részlegesen működőképes az időszámításunk előtt létrehozott Aqua Virgo vízvezeték – írom ezt akkor, amikor éppen csőtörés van budapesti utcánkban.
Még a Trevihez hasonló hírnévvel bíró Spanyol Lépcső fért bele első, csonka napunkba. Nincs olyan lépcsősor a világon, melynek építését ennyi huzavona nehezítette meg. „Mindössze” két évszázad kellett hozzá, hogy a terv megvalósuljon 1726-ra. A magyarázat egyszerű (?): kiindulási pont a spanyol követség tere volt (Piazza di Spagna), a végpont pedig egy francia ajkú templom. Róma pedig a Pápai Állam fennhatósága alá tartozott ezekben az időkben. Mindenki elképzelheti azokat a nemzeti vagy vallási érzelmű vitákat, melyeket a három hatalom vívott egymás között az építmény ürügyén.
Nekünk, az utókornak szerencsére már csak a virágokkal gyönyörűen díszített, romantikusan „hullámzó” lépcsősor jutott.
Pár hónappal ezelőtt szörnyű botránytól zengett a világsajtó: az Emily Párizsban filmsorozat címszereplője az egyik epizódban (úgy látszik, nem csak a francia fővárosban járt), nem átallott tiszteletlenül leülni az ikonikus lépcsőzet egyik fokára! Nos, mi legalább fél tucat „Emilyt” láttunk békésen pihenni a Spanyol lépcsőn, tanúsítva, hogy Rómában sincs azért olyan nagy szigor, mint azt terjesztik.
Mi csupán megmásztuk a százharmincöt fokot fel és le, majd az aljánál megtekintettük a Bárka szökőkutat, melyet a város arcát leginkább meghatározó építész, Bernini apukája tervezett a XVII. század fordulója táján. Témáját egy, a Tevere folyó áradásakor odatévedt ladik adta.
Ha nem is bárkával, de a hosszú nap után visszaindultunk szálláshelyünkre, hogy kipihenhessük a hajnali (vagyis még éjszakai) ébredés fáradalmait, és az első napi élményeket. (Hamarosan jelentkezem a második nap beszámolójával, amikor is – mint minden nap – emeltük a tétet.)
Szerző: Villax Richárd A cikkhez mellékelt fotókért kedves útitársaim a felelősek
